SÜTŐ RÓBERT Kiállítás | ARI KUPSUS GALLERY


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az ilyen élethelyzetekben szinte divattá vált, hogy a bemutatásra kerülő műalkotásokhoz kontextust teremtő szándékkal elhangzik egy magvas gondolat, így én is egy ilyen felütéssel kezdeném, aztán a szövegem többi részéből majd kiderül, hogy bár ennek a kiállításnak a megnyitóját várják tőlem, mégsem azt fogom felolvasni, hanem valami egyebet.

„Az időt úgy képzelhetjük magunk köré, mint végtelen mezőt, melyen az ősz fullasztó füstköde ül. Hályogos szürkeségében nem látni még azt sem, hogy halálos ágyunkból fölfelé bukunk-e vagy lefelé? Nem látni mást, csak a hamuszín arcon a lázrózsákat és a verítékcsöppek lassan görgő gyöngyeit.”

A nyomasztó hangulatot eregető idézet metaforáit megragadva fűzhetném innen tovább a gondolatot, más is így tenne, de nem fogom. Helyette egy másik idézettel folytatom, ami az előzőtől eltérően nem az alkotó elme elvártan sorsszerű vívódásait s azzal együtt a művész tipródó lélekvilágát hivatott vizuális képletként nyelvi bravúrral leírni. Sokkal egyértelműbb lesz, megígérem, nem is Orbán Ottó, hanem Kálnoky László írta és még a címe is ez: ALKOTÁS

Odakenem a sort,
ezt az öntapadó tapétát
kellő méretben a vers panelfalára.
Hátralépek. Munkámban elgyönyörködöm,
s odacsapom egy légycsapó hevületével
végül a csattanót.

Ez már jobb mottónak, de nem csupán a művekhez, hanem a szövegemet illetően is és az sem kizárt, hogy nem én vagyok az első felolvasó, aki valamilyen kiállítás megnyitóján veszi elő ezt a verset. Folytatásként brillírozhatnék azzal, hogy egészen mély tartalmú szólamokat sorakoztatva egymás mögé felállítanám a képzőművészet jelen állapotát az elmúlt idők masszív korstílusai, és tünékeny törekvéseinek ismeretében, majd rögtön azzal folytatnám összeráncolt homlokkal is jelezve a dolog komplexitását és cseppet sem könnyű helyzetemet illusztrálva emígyen, hogy a festészet hogyan pozícionálódik mindezen hullámok völgyében s taraján. Belekeverném a tájképfestészetet, legendás festőiskolákat említenék, meg az absztrakt expresszionizmust is és majdnem biztos, hogy a gesztusról is több szót ejtenék, mint kéne, eltartana hosszú percekig. Ekkorra már annyi adatot, nevet és bölcs megállapítást összehordtam volna, hogy önök mindannyian reszketve várnák a feloldozó utolsó mondatot, s persze mindebből alig néhány amúgy is tudott és feslett információ ülne csak meg a memóriákban, de ott is csak rövid időre és tudjuk jól, megnyitóra senkit nem az ilyen felvezetés vonz. Pedig csak eztán következne a lényeg, hogy Sütő Róbert egyéni kifejezési stílusát mindebben elhelyezzem és elvárjam, hogy ennek együtt örüljünk.
Ha a kiszámíthatóságra építenék, akkor most az következne a szövegben, hogy önöket megnyugtatva nem fogok ilyen művészetelméleti magyarázatokba, hanem mindezek helyett az itt kiállított képeken egyértelműen felfedezhető líraiságot ragadnám meg és talán irodalmi párhuzamokat keresnék, amelyek az enyémeknél sokkal szebb szóösszetételekkel fejezné ki a szerkesztettség és véletlenszerűség kontrasztján nyugvó végtelenül izgalmas képi világot. Ha ezt a lehetőséget választva elég jól tenném a dolgom, akkor önök most elégedetten állapíthatnák meg azt, hogy lám, szinte ugyanarra a következtetésre jutottunk, mi is ezt gondoltuk éppen, vagy valami hasonlót. Lássuk be, ez tényleg szerencsésebb lehetne az elsőként vázolt beszédnél, mégis, innen már unalmas frázisoknak tűnne minden további mondatom.
Kézenfekvő lenne az is, hogy a képek témaválasztására oly jellemző szisztematikus szigor felől közelítsem meg a dolgot, és akkor szinte biztos, hogy elhangzana a geometria és az organikus szó is ugyanabban a mondatban és biztos jó sokat gondolkoznék, hogy hasonlóan kifejező, de kevésbé egyértelmű ellentétpárokat teremtsek és még ugyanezen a gondolati szálon hívnám fel minden gyanútlan szemlélő figyelmét a könnyed, mégis magabiztos anyaghasználatra és a rétegződések fontosságára, mert biztos úgy vélném, hogy erről azért minimum illik szavakat ejtenem De a legtöbbet mégis a színekről lehetne beszélni, az adná magát leginkább és nem is értem így utólag, hogy miért nem ezt a szélesen bejárható utat választottam magamnak, amikor ezt a beszédet kezdtem megfogalmazni. Hiszen akármit gondolhatunk is a festészet szabad elveiről és a művészi szabadságról, a színekről alkotott elméletek mégis tudományos alapokon állnak és ezzel együtt is fölöttébb misztikus világot képeznek olyan szempontból, hogy befolyással bírnak a mentális állapotra, vagy pszichedelikus hatást fejtenek ki olykor. Ha már itt tartanánk, most kitűnő alkalmam nyílna különféle metafizikus hipotéziseket állítani az itt látható gazdag színvilág elménkre gyakorolt lehetséges hatásairól, nem óvakodnék még az eltérő hőérzeteket sem szóba hozni, nem különben a kontraszt- élmény személyenként változó együtthatóját és a látásmechanizmusban rejlő differenciált emóciót, asszociációs kényszerből még a sarki fény elevenségét is rávetíteném rövid időre a vásznakra, persze csak szavakkal, és azért is, hogy Skandinávia is megizéztessen ez által, és akkor már e kusza gondolatfelhőbe gubancolódva nehezen tudnám frappánsan lezárni a szétszóródott mondatot, de olyasmire is kitérnék, hogy Finnország ez évben ünnepli Oroszországtól való függetlenedésének kerek századik évfordulóját, és ha ez is elhangzana, már fogadásokat lehetne kötni arra, hogy senki nem volt képes követni a gondolatsort.

Arról sokkal szívesebben ejtenék szót, hogy Robi képeit nézve nem először kerít hatalmába az érzés, hogy kedvem lenne átélni hasonló élményt, amit akkor érez, amikor festi ezeket a képeket, hogy minden külső ingert kizárva szívesen figyelném elmélyülten, ahogy a vízszintes ecsetnyomra merőlegesen elindul, lecsorog, szivárog, keveredik, hajszálereket képez, bejárja a vászon apró gödreit a festék. Vagy azt a víziómat is Önök elé tárhatnám, ahogy elképzeltem ezeket a festményeket egy általam nagyra tartott fiatal brit fotográfus, név szerint Toby Smith Light After Dark című fotósorozatával együtt, közös tárlaton installálva valamelyik nagy londoni galéria elegáns tereibe. De majdnem biztos vagyok abban, hogy ez a személyes hangnem senkit nem érdekelne. A személyesség másik iránya lehetne az is, hogy kedélyes sztorizgatásba fordulva elmesélném, hogy régen állandó témát biztosított számunkra az amatőr akvarisztika és néha díszhalakat is ajándékoztunk egymásnak, később pedig Robi egy alkalommal az összes Doors kazettáját kölcsön adta, amit sosem kapott tőlem vissza. De ennek felvállalására mégsem ez a fórum a legalkalmasabb és annak kimutatása, hogy az említett két dolog, vagyis az akváriumok és a Doors kazetták esete összefüggésbe hozható az alkotói stádium jelen, itt látható állapotával, elég bizarr képletet eredményezne.
Van viszont egy elméletem, aminek köze lehet az itt látottakhoz és azt megosztanám most, belátva, hogy más választásom szinte nem is maradt. Ez pedig annak felismeréséről szól, hogy a művészet túlnyomó részét, méghozzá a sikerültebbjét egyértelműen jellemzi az expresszivitás. Semmi meghökkentő nincs ebben, mindnyájan tudjuk, hogy nehéz ezt a szegmenst figyelmen kívül hagyni bármiféle kifejezési szándék esetében és nem csak a képzőművészetet sorolnám most ide. Voltak filozófusok, pl. az olasz idealista Benedetto Croce, aki az expresszivitást egyenesen azonosította az esztétikával. Lehet vitatkozni és kell is, főleg, hogy mindezzel egyidőben kizárta a klasszikus formulák applikálását elvárva az alkotótól egy romantikus attitűdöt mivel a romantika szüntelenül törekszik a kifejezés princípiumára. Talán a tévedés abban rejlik, hogy a romantikus művész nem mellőzheti a szimbólumok halmozását, s ha szimbólumokról beszélünk fontos megemlíteni, hogy az nem ugyanaz, mint a motívum. A szimbólum a valóságot nem bemutatja, hanem inkább regisztrálja és értelmezi szemben a motívummal, ami szerintem lehet a valóság érzelmi kivetítése is. Bonyolult állapotok fogalmi és formai leegyszerűsítése és anyagba való transzplantációja sokszor egy pillanat műve, nincs benne redukció és szubsztancia. A szimbolisták ebből következtetve nem képviselhetik az expresszivitást, és ha Croce hipotézise helytálló lenne, akkor elfogadhatnánk, hogy a romantikában elenyésző az esztétika. Tudjuk, hogy ez nem így van, cáfolatként kitűnő mesterek nevét és főleg műveit lehetne sorolni, ha nem éppen ettől szerettem volna megkímélni a hallgatóságot már az elején. Most próbáljuk másfelől megközelíteni az elméletet, az észlelés felől. Lehet egy mű a pillanatnyi érzelmi megnyilvánulás instant eredménye vagy többszörösen átgondolt és megtervezett kompozíció, mindig megelőzi a megfigyelés, ami ráadásul szelektáló jellegű és az érdektelen részletekről szándékosan nem vesz tudomást. Megérzéseink, félelmeink és emlékeink alapján látunk és hallunk és a tapasztalás segít abban, hogy egy objektum megfestett árnyéka alapján is el tudjuk képzelni magát a figurát, egy bevésődött sziluett emlékeztet valami korábban látott alakzatra, aminek a körvonalon belüli részleteit is képesek vagyunk felidézni, a színét, anyagát is bele látjuk és több, korábban észlelt érzetet, hangokat, szagokat társítunk hozzá. Az észlelés tapasztalatát tartalmaznia kell az expresszív motívumokból álló alkotásnak ugyanúgy, mint a képi metaforákból építkező szimbolista műnek is. Ezen közös nevezővel pedig, jól lehet, a formai megoldások jelentősen eltérőek, az esztétikai élvezet mégis elvitathatatlanná válik mindkét típusú mű esetében.
De ennek semmi értelme.
Ugyanis tudományosnak tűnő bár logikailag látszólag helytálló levezetéssel azt próbáltam bebizonyítani, hogy egy-egy mű esetén azt eldönteni, hogy az tetszik-e nem csak reflexből lehet, ám hiába a szaktudományos értelmezés cikornyás körfolyosója, ha ugyanahhoz a konklúzióhoz vezet és mielőtt ez az érvelés is kezdene gyanút ébreszteni, itt el is szorítom a szivárgó okoskodást és a kiállítást örömmel megnyitom.

Szabó Attila DLA

Elhangzott 2017.02.8-án az Ari Kupsus Galériában, Sütő Róbert kiállításának megnyitóján