deux


Amikor közös ismerősünk-barátunk, Szabó Attila – aki maga is nyitott már meg Sütő Róbert-kiállítást (és aki azért nincs most itt, mert Egerben épít egy másikat) –, szóval amikor Attila megkérdezte, nem volna-e kedvem megnyitni egy kiállítást, udvariasan azt feleltem, küldjön egy linket, ahol megnézhetem, miről van szó, ám magamban azt gondoltam, biztos nem tudok majd kapcsolódást találni a szóban forgó képekhez.
Ez a kishitűség elsősorban a saját félelmeimet tükrözte, és nem Sütő Róbert festőművész képeiről feltételezett bármit (de ha igen, bocs, Robi!). Akárhogy is, amikor megnéztem az átküldött honlapot, kellemesen csalódtam. A portfólió nézegetését a 2017-es képekkel kezdtem, és lenyűgözött, amit láttam. Színes, horizontális sávokat: hegyeket, tájakat. Én nagy hegynéző vagyok, mondtam is Robinak az első találkozásunkkor, hogy a balatoni nyaralásaim évek óta anélkül telnek, hogy a tóig eljutnék: beérem a hegy, a Badacsony-hegy látványával.
Egy miskolci születésű festőt bizonyára inkább a Bükk ihlet meg, de mindegy is, hogy Bükk vagy Badacsony, a festmények már nem konkrét hegyeket ábrázolnak, és számomra az általuk kiváltott hatás az igazán érdekes: hogy ugyanolyan archaikus, mély érzéseket hívnak elő belőlem, a nézőből, mint a bazaltorgonák, az álló nap változó fény-árnyékhatások, a színfoltokként megjelenő erdősávok.
Színekben, foltokban, lecsordulásokban Robi otthon van: és ha a korábbi munkáiról kéne beszélnem, hosszan elidőznék a lecsorgó, a lecsorgásuk által átlényegülő festékrétegeknél. Lefelé igyekvésekről, felfelé törekvésekről beszélnék, a fent és lent viszonyáról, és valószínűleg igen messzire jutnék.
De megállj parancsolok magamnak, hiszen a most kiállított képeken már nem úgy csordul a festék, sőt a hegyek sem úgy állnak, ahogy korábban, ezeken a képen inkább csak felsejlenek a tájak, ahogyan a Sütő Róbert-képekre jellemző geometrikus formák is másként köszönnek vissza. De ha alaposan szemügyre vesszük a képeket, ott vannak még, ahogyan megjelennek emberek, sőt történetek is. Csak keresni kell őket.
A kiállítás címe: Deux. Ez a cím kettősségekre utal, képpárokra, és valóban, az itt látható munkák kiegészítik, folytatják egymást – így születik meg a történet –; hordozzák egymás anyagát, és ez önmagában annyira szép – „hordozzák egymás anyagát”! –, hogy szerintem máris a költészet határmezsgyéjére érkeztünk, bár Robi azt mondta, nem akar a megnyitón nagy verbális akármit.
Éppen ezért lassan be is fejezem, de azért hadd hívjam fel a figyelmüket még egyszer arra, hogy itt képpárokat láthatunk, egymással párbeszédbe lépő képeket, amelyek párbeszédbe akarnak lépni Önökkel is, és higgyék el, bőven van mondanivalójuk. Ez a két kép itt a hátam mögött például meglepett azzal, hogy egymás alá került: már a műteremben észrevettem, hogy történetük, sőt: titkuk van, erre nem átallják a történetet máshogy elbeszélni, a titkot még megfoghatatlanabbá tenni.
Vagy ott vannak kedvenceim, egy király és egy királyné (királynő? királylány?): két aranyszínben tündöklő királyi minőség, akiket Robi megpróbált a népmeseien egyszerű „He” és „She” címek mögé rejteni, de nézzék meg, elragadtatottan jól érzik magukat ebben a környezetben.
És a többiek sem bánják, hogy „meló”-ból művekké léptek elő.
Hallgassák meg őket! A kiállítást ezennel megnyitom.

Tamás Zsuzsa író



Comments are closed.