Sütő Róbert képei elé.

Amikor a szöveget írtam, elgondolkoztam, miért kért fel a művész engem újra megnyitó szerepre, miért esett rám éppen ezeknél a képeknél művészbarátom választása. Az ipari tájaknál beszéltem utoljára így a képeiről, akkor fejeztem be a mondatokat, amikor Sütő Róbert az erdőből a város fele sétált.
Ez a séta folytatódott. Azt hiszem, ezért evidens most nekem beszélnem.
Messzire jutottunk azóta, hiszen a képeken már alig látunk házat, elhagytuk az épületeket.
Az új tájakon nincs növényzet, szinte semmi élet.
A táj tömege van, és az emberi lépték.
Nem tudok másra gondolni, csak közhelyekre: a sétáló eggyé vált a tájjal.
Egy régi történet is ismerős talán, a kínai festőről, akít a császár megbíz, hogy díszítse tájképekkel a palota termét. A festő elutazik, hogy vázlatokat készítsen, de nem hoz haza se festményt, se vázlatot. A császár, mikor ezt látja, megkérdi: hogy fogja vázlatok nélkül a tájat megfesteni?
A festő azt feleli, hogy a festéshez minden ami kell ott van a szívében.
Azért mondom így ezeket, hogy lássuk: ugyanaz van ezekben a jelképes történetekben körbejárva, amit itt most, Sütő Róbert képeiről is elmondhatunk. Ha jobban megnézzük, akkor az utazás, a séta, a kirándulás van jelen ezeken a kisméretű, színes, első pillantásra statikusnak tűnő képeken.
Ahogy a legendákban szereplő kínai festő: vázlatok nélkül idézi azon tájakat, amit utazásai közben látott.

A táj tömegén nem azt a súlyt értem, ami olykor a külvilágból ránknehezedik, nem a gravitációt, a kőzetlemezek tehetetlenségét, hanem a világ tömör állandóságát, a mindenütt jelenlévő föld-anyagot érzékeljük.
A táj fizikai antropologiája jelenik meg a séta ezen állomásán, a Sütő Róbert festette képeken. Szikár ábrázolásmóddal, érzelemmentesen, és mégis fájdalmasan.
Egyszerű, nagyvonalú, szabad ecsetmozgásokkal festett, időtlen tájak előtt állunk. Vegyük észre, hogy mulandó világban fájó minden, ami időtlennek tűnik.
Nézzük, hogy a felhő határolja a hegyet, vagy a hegy a felhőt, és nem lehet eldönteni. Ezeken a képeken relativvá változik a megszokott elrendezés, az ég-föld viszony. Egymás melletti színeket látunk, és amit ezek a színek megjelenítenek, az szinte mellékes. Az időtlenségben minden anyag egyformán anyag.
Emlékképeket látunk, egy festő emlékképeit a vonat homályosodó, félig vak üvegablakán át látott tájról. Azokon a vastag üvegeken csorog így le a rozsdás víz. Rászárad a felületre, a csorgások vonalkáin át néztük hosszan az elsuhanó tájat. Nem készült vázlat, de később a fényes külvilág képe így irizált tompán a lehúnyt szemhéj színének komplementerében. Amikor csukott szemmel hátradőltünk és csend volt. Ilyen a nem konkrét táj, egy színes emlékkép egy festői utazásból.
Azért ilyenek a színek, mert sokat idéz a festő ebből a lehúnyt szemekkel is látott külvilágról.
A kiállító művész festette táj tényleg egy belső táj: a külvilág bensőnkben felszínesedő remineszcenciája.
A szín itt „a hely” couleur localja.
Mindenki őriz a fejében tájakat. A kiállítás közönsége is biztosan ismeri azt az érzést, mikor menet közben megállunk, és a feltáruló vidéket szemléljük önkéntelenül, aztán a lehúnyt szemek előtt ott van a táj beleégve szinte a retinába. A pillanatnyi magunkbazökkenés képei ilyenek. Időtlen pillanat.
Egyedül nézünk kis világunk makrokozmoszába.
A vonat vagy az ösvény tehát erre visz, a feltérképezhetetlen belső tájak horizontjai irányába.
A kis világ makrokozmoszába, vagyis a központ közepébe.
Ex medio centri: az alkimisták így nevezték ezt a helyet.
Ugyanide tért állítólag a kínai festő, aki besétált aztán az elkészült tájképbe, és eltűnt mindörökre a képpel együtt. Vajon felidézte-e a császár lehúnyt szemmel azt a pillanatot?
Nem tudom, és azt sem, hogy a sétáján követni tudom-e majd legközelebb Sütő Róbertet, a festőt.

Filp Csaba